2. A változás előszele
* * * Alice POV * * *
Amikor
megláttam a srácokat az iskola főbejáratánál szobrozni, a földbe gyökerezett a
lábam. Hirtelen azt sem tudtam, mit kezdjek a helyzettel. Emilyvel
összenéztünk, majd a fiúkhoz iparkodtunk. Alex dühödten meresztette szemeit Thomasra,
aki teljes önelégültséggel vigyorgott rá vissza. Lucas pedig. Nem értettem.
Egyszerűen képtelen voltam felfogni, ami a szemem előtt zajlott.
-
Mi történt, srácok? – bukott ki belőlem, mire mindhárman rám néztek. – Mi lelt
titeket? – forgattam a fejemet közöttük.
-
Egy óra múlva találkozunk a garázsban – jelentette ki tényként Thomas, majd
azzal a lendülettel már sarkon is fordult, de Alex utána kapott és
visszarántotta.
-
Miért nem most mondod el, Thomas?! – fújtatott idegesen, Emily egész testében
reszketett, ahogy Alex arcát fürkészte ijedt tekintettel. – Miért nem vallod be
Alice-nek az igazat, hah? – próbálta visszafogni magát, de egyre nehezebben
tudta fékezni az indulatait.
-
Eressz el, hallod?! – morogta Thomas, én pedig még mindig csak azon hezitáltam,
hogyan is férkőzhetnék közéjük, hogy megállíthassam a kakaskodást.
Lucasra
ezúttal nem számíthattunk. Egyszerűen kihúzta magát a felelősség alól, nehogy
kárt tegyen benne valamelyik srác, vagy ő ne árthasson a barátainak. Emily újra
és újra nagyot nyelt, a sírás kerülgette megállás nélkül, miatta is cselekednem
kellett. Mihamarabb. Vettem egy mély levegőt, majd leküzdve azt a három lépést,
ami közöttünk volt, Thomas és Alex közé léptem. Felemeltem mindkét kezemet és a
mellkasaik felé nyúltam.
-
Ennek nincs semmi értelme, fiúk – szólaltam meg, mielőtt még a tenyereim
hevesen emelkedő szegycsontjaikhoz értek volna.
-
Vedd le rólam a kezed, Alex! – mormolta Thomas indulatosan.
-
Talán nem tetszik, mikor nem neked van igazad, Tomy? – Szúrós szemmel meredt a
magasabb fiúra, majd a szeme sarkából Emilyre pillantott.
-
Hagyj engem békén! – rántotta el a karját, s ezzel sikerült kihámoznia
felkarját Alex szorítása alól, majd azzal a lendülettel tovább hátrált. – Egy
óra múlva a garázsban! – emelte fel a hangját, Emilyvel összerezzentünk a
váratlan hangtónustól.
-
Takarodj a büdös francba, Thomas! – üvöltött utána Alex, amire a banda énekese
csak egy középső ujj felmutatásával reagált. – Ezért még számolunk, Thomas!
Hallod?! Egyszer még elkaplak! – kiabálta kikelve saját magából. – Nem úszod
meg, hallod?!
-
Alex? Mi ez az egész? Mi történt? – fordultam az ingerült doboshoz, miután
abbahagyta az ordítozást, de nem tudtam belőle értelmes választ kicsalni, így
inkább Lucashoz araszoltam. – Lucas? – szólítottam meg, kétkedőn emelte rám
barna szemeit. – Mi volt ez a cirkusz? – pilláztam nagyokat a barátomra.
-
Menjünk – forgatta meg a szemeit, majd feljebb húzta a táskát a vállán és
elindult Thomas után.
Teljes
képzavarban úszva meresztettem a pupilláimat Lucas egyre tűnő hátára, aztán
megint Alexet vettem mérce alá. Ökölbe szorított kezekkel fújtatott dúvadként, arca
vöröslött az idegességétől, már-már félő volt, hogy szívinfarktust kap a
következő pillanatban. Emily az ájulás szélén táncolt, de végül összeszedte
minden bátorságát és Alexhez tipegett. Mindkét kezét Alex vállaira csúsztatta,
remegve szorította meg a dobos testét.
Tudtam,
hogy Emily mellett kellene maradnom, de közben mégis annyira szerettem volna
Lucas után menni, hogy magyarázatot adjon a dolgokra. Emilyre néztem, aki
könnyes szemmel méricskélte Alex arcát, vívódtam, talán jobb lenne őket kettesben
hagyni. Talán nekik is inkább egy kis magányra lenne szükségük, hogy
megbeszélhessenek mindent. Csak úgy, mint én és Lucas, így legalább
tisztázhatnánk mindent.
Emilyhez
futottam, nyomtam egy gyors puszit az arcára, aztán már robogtam is Lucas után.
Épp csak utolértem a kapualjban, ha később érek oda, akkor biztos elveszítem a
nyomát és csak reménykedhetek abban, hogy a garázsban összefutok vele megint.
Nem akartam kockáztatni, cselekednem kellett. Elkaptam a csuklóját és kérdőn
villogtattam rá szemeimet.
Hosszú
percekig meresztettem rá a pupilláimat, már azon kezdtem gondolkodni, honnan
szerzek egy harapófogót, hogy kiszedhessem belőle a gondolatait. Csak nyeltem
és nyeltem a felgyülemlő sós nedvességet, nem szerettem, mikor valamelyik tag
is sírni lát. Egyedül Emily előtt tudtam önmagam lenni és hagyni, hogy a
könnyeim olykor eláztassák a ruháját. Végül megtört Lucas némasága, és egy
lassan kiengedett sóhaj után nekikezdett.
-
Tudod, van az a klub, ahol néha szoktunk zenélni? – kérdezte, mire egy félszeg
biccentéssel reagáltam. – Na, már a múltkori alkalommal is belibegett oda egy
fickó, valami menedzserféle, akinek feltűnt a csapat.
-
Igen, emlékszem rá. Egy öltönyös férfi, akivel Thomas egyszer váltott pár szót.
– idéztem fel a nem túl régi múltat. – Mi van vele? – pislogtam nagyokat.
-
A helyzet az, hogy ajánlatot tett Thomasnak.
-
De hát ez nagyszerű! – bukott ki belőlem önkívületlenül, de itt még korántsem
volt vége a dolognak.
-
Nem, Alice, ez nem nagyszerű – mormolta az orra alatt. – Épp ellenkezőleg.
-
Lucas? – értetlenkedtem.
-
Az ajánlat csak Thomasnak szólt – felelt kisvártatva.
-
Hogyan? – rebegtettem pilláimat balgán. – Mi az, hogy csak Thomasnak szólt? De
ti egy csapat vagytok! Vagyunk. Nem. Nem lehet! Képtelenség.
A
könnyeim akaratlanul indultak útjára, nem akartam elhinni, amit Lucas mondott.
A világ, amiben idáig hittem, egyetlen fuvallatnak köszönhetően, pillekönnyű
kártyavárként omlott össze. Nem tudtam még a gondolattal sem megbarátkozni,
nemhogy elfogadni a tényt. De végre összeállt a kép, és megértettem, Alex miért
borult ki annyira és miért lett volna képes helybenhagyni Thomast. Elárulta a
bandát. A bandánkat. Felhúztam a fejemre a fülhallgatómat, és lesütött
szemekkel hagytam, hogy a sós nedvesség eláztassa az arcomat. Lucas csak állt
velem szemben, és nézte, ahogy potyognak a könnyeim.
* * * Emily POV * * *
Alex
kiáltását hallva megijedtem. Mintha egy villám csapott volna bele a földbe nem
is olyan messze tőlünk és kiszakadt volna tövestül egy robosztus, öreg fa.
Összerezzentem, soha nem láttam még Alexet ennyire kiborulni, még a próbákon
sem emelte fel a hangját, hogy ha valaki eltévesztette az ütemet a sokadik óra
letelte után. Tudtam, valami nagyon komoly bajnak kellett történnie ahhoz, hogy
Alex így viselkedjen.
Összeszedve
minden bátorságomat, léptem közelebb Alexhez, aztán remegve ugyan, de végre
felemeltem a kezeimet. A vállaira fogtam és magabiztosságot sugározva, a
testére szorítottam. Felsóhajtott, és vele együtt én is kiengedtem magamból egy
mély lélegzetvételt. Ideges voltam, de mégis meg kellett mutatnom Alexnek, hogy
számíthat rám. Bármikor.
Nem
szólt semmit, némán tűrte, hogy a tenyereim vállain pihenjenek, meredten bámult
maga elé és nézte a mellettünk elsétáló iskolatársainkat. Még köszönni sem volt
hajlandó egyiküknek sem, hiába vetettek oda félszavakat. Összetörtnek látszott.
A támasza szerettem volna lenni, de nem tudtam, hogyan lehetnék az ilyen
állapotban.
Hiszen
én magam is rettegtem legbelül és Alexhez hasonlóan én is darabokra hullottam
odabent. Kellett volna valaki, aki számomra lesz a mentsvár, de most meg
kellett mutatnom a fiúnak, akit mindennél jobba szerettem, hogy tudok én is
biztonságot nyújtani, mikor neki van rá szüksége. Még közelebb araszoltam
hozzá, picit lábujjhegyre emelkedtem és elértem végre a vállát. Megtámaszkodtam
rajta.
-
Ne haragudj, hogy megijesztettelek – dünnyögte az orra alatt, hirtelen kezdett
hevesen lüktetni a szívem, ahogy elért hozzám a hangja.
-
Nem. Nem történt semmi baj – pihegtem kissé aléltan.
-
Biztos nem ijedtél meg? – Félszeg mosoly rajzolódott ki ajkaira, ahogy rám
sandított szeme sarkából.
-
Nem. Jól vagyok – pironkodtam, mert ennek a tekintetnek soha nem tudtam
ellenállni, és zavaromban a fülem mögé simítottam a nem létező kóbor
tincseimet. – Te? – motyogtam.
-
Én? Én, mi? – értetlenkedett.
Olyan
váratlanul ért Alex visszakérdése, hogy elsőre nem is tudtam reagálni. Csak
pislogtam rá aprókat, aztán nehézkesen feleszmélve, végre rájöttem, hogy mire
akart célozni. Picit megköszörültem a torkomat és végre megszólaltam.
-
Te jól vagy? – kérdeztem.
-
Hm – sóhajtott, de ebben a lélegzetvételben minden érzése benne volt.
-
Alex? – hebegtem.
-
Nincs kedvem itt lenni – dünnyögte, majd kihámozta a kezem alól a vállait és
ellépett tőlem.
-
Alex?
-
Hah? – biccentette oldalra a fejét.
-
Mi történt? – Bátortalanul törtek fel belőlem a szavak, de tudni akartam az
igazságot.
-
Nem szeretnélek felzaklatni – próbálta menteni a helyzetet, de nem állt
szándékomban veszni hagyni az ügyet.
Szembe
fordultam Alexszel, és mélyen a szemébe néztem. Olvasni szerettem volta benne,
a gondolataiban, és a pillantásából megfejteni a titkokat. Tudtam, hogy baj
van. Méghozzá nem is kicsi baj, különben nem húzta volna fel magát ennyire. A „Semmi”
és a „Hagyjuk” nem az a fajta dolog, amin kiakad az ember.
-
Alex? Mi történt? Miért veszekedtetek? – léptem vissza hozzá, és megkeresve
mindkét kezét, összefontam az ujjaimat. – Szeretném, ha elmondanád nekem –
kérleltem halkan.
-
Nem szoktál ilyen erős lenni – mosolyodott el halványan, miközben elengedte
jobb kezemet és puha tenyerét az arcomra simította. – Ennyire megváltoztál a
nyáron? – cirógatta meg a bőrömet, beleremegtem az érintésébe.
-
Nem tudom – suttogtam félig csukott szemekkel, elvarázsolt a gyengédsége és a
közelsége. – Elárulod, mi történt köztetek? – mélyítettem tovább a
szemkontaktust, közben elvette a kezét és maga mellé engedte tagját.
-
Thomas – fújtatta az énekes nevét, éreztem, hogy minden erejével igyekszik
lenyelni az indulatait. – Thomas. Azért jött. Azért jött, hogy közölje, kiszáll
a csapatból.
-
Hogyan?! – kidülledt pupillákkal bámultam Alexre, azt hittem, hogy csak a fülem
cseng a hallottaktól. – Nem lehet. Nem hagyhat itt titeket.
-
De igen, Emily. Thomas kapott egy ajánlatot egy menedzsertől és ő ezt készség
nélkül elfogadta. Felrúgva ezzel a bandánkat.
-
Nem lehet – dünnyögtem a könnyeimet nyeldesve. – Alex ez nem lehet igaz –
ráztam a fejemet hitetlenkedve.
-
Most már érted, hogy miért estem Thomasnak? Miért akartam kitekerni a nyakát? –
Egy pillanatra a szabad kézfejére pillantottam, láttam, ahogy ökölbe szorítja a
markát.
-
Értem – biccentettem egészen aprót. – Most mi lesz? – tettem fel kisvártatva.
-
Hah? – nyelt egy nagyot, ahogy rám emelte barna szemeit.
-
Mi lesz a bandával? Mi lesz veletek? A barátságotokkal? – faggattam könnyes
hangon.
-
Énekes nélkül nem tudunk mihez kezdeni. Alice egyedül kevés, hiába is kérném meg
rá, Lucas nem fog belemenni, hogy a barátnője legyen a főénekes. – Másik
kezemet is elengedte és a zsebeibe csúsztatta tenyereit. – Ennyi volt –
szuszogta lemondóan.
-
Alex. Én annyira sajnálom! – zokogtam fel fájdalmasan, nem tudtam tovább
rejteni a könnyeimet előtte, hiába is küzdöttem percek óta a dologgal.
Nem
akartam, hogy valaha is meglássa a könnyeimet, mindig is azt a látszatot
szerettem volna kelteni előtte, hogy erős és magabiztos lány vagyok, akire
bármikor számíthat. De most mindennek tűntem, csak annak a lánynak, aki lenni
akartam volna. Mint Alice. Törékeny és gyenge voltam abban a pillanatban. Egy
gyermeteg kislány, akinek mérhetetlen szeretetre volt szüksége.
-
Emily, nem a te hibád – Alex vigasztalni próbált, de egyszerűen nem tudtam
megnyugodni.
-
Nem akarom, hogy ez történjen veletek! Nektek együtt kell maradnotok! Én
szeretlek titeket! Téged! – kiáltottam el magam meggondolatlanul, mire hirtelen
a számhoz kaptam a kezemet és rémülten járattam a szemeimet Alex döbbent pillantásában.
-
Hogyan? Mit mondtál? – értetlenkedett teljes meglepettségben úszva.
- Semmit.
Felejtsd. Felejtsd el – törölgettem a könnyeimet és aztán már hátráltam is el
Alextől, de elkapva a felkaromat, megakadályozta a távozásomat.
Hmm milyen érdekes kis csodára találtam...máskor nem szeretem a Google+ értesítéseit, de most kifejezetten örültem, hogy "szólt" erről...kár lett volna lemaradni róla *-*
VálaszTörlésNagyon izginek ígérkezik így a 2. fejezet után!
Kíváncsi vagyok mi lesz így a bandával...eléggé szemét dolog Thomastól, ha csak úgy otthagyja a bandát!
Nagyon várom a kövit ebből is! :)
Szia,
Törlésörülök, hogy rátaláltál erre a történetre is. Egy kicsit eltérő a tőlem megszokott irományokhoz képest, viszont veszni hagyni nem akartam ezt a régi időkről maradt sztorit. Ezért is vágtam bele...egy kicsit új köntösbe öltöztetve.
Köszönöm, hogy írtál, igyekszem a folytatással :o)