2. A változás előszele

* * * Alice POV * * *

Amikor megláttam a srácokat az iskola főbejáratánál szobrozni, a földbe gyökerezett a lábam. Hirtelen azt sem tudtam, mit kezdjek a helyzettel. Emilyvel összenéztünk, majd a fiúkhoz iparkodtunk. Alex dühödten meresztette szemeit Thomasra, aki teljes önelégültséggel vigyorgott rá vissza. Lucas pedig. Nem értettem. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, ami a szemem előtt zajlott.

- Mi történt, srácok? – bukott ki belőlem, mire mindhárman rám néztek. – Mi lelt titeket? – forgattam a fejemet közöttük.

- Egy óra múlva találkozunk a garázsban – jelentette ki tényként Thomas, majd azzal a lendülettel már sarkon is fordult, de Alex utána kapott és visszarántotta.

- Miért nem most mondod el, Thomas?! – fújtatott idegesen, Emily egész testében reszketett, ahogy Alex arcát fürkészte ijedt tekintettel. – Miért nem vallod be Alice-nek az igazat, hah? – próbálta visszafogni magát, de egyre nehezebben tudta fékezni az indulatait.

- Eressz el, hallod?! – morogta Thomas, én pedig még mindig csak azon hezitáltam, hogyan is férkőzhetnék közéjük, hogy megállíthassam a kakaskodást.

Lucasra ezúttal nem számíthattunk. Egyszerűen kihúzta magát a felelősség alól, nehogy kárt tegyen benne valamelyik srác, vagy ő ne árthasson a barátainak. Emily újra és újra nagyot nyelt, a sírás kerülgette megállás nélkül, miatta is cselekednem kellett. Mihamarabb. Vettem egy mély levegőt, majd leküzdve azt a három lépést, ami közöttünk volt, Thomas és Alex közé léptem. Felemeltem mindkét kezemet és a mellkasaik felé nyúltam.

- Ennek nincs semmi értelme, fiúk – szólaltam meg, mielőtt még a tenyereim hevesen emelkedő szegycsontjaikhoz értek volna.

- Vedd le rólam a kezed, Alex! – mormolta Thomas indulatosan.

- Talán nem tetszik, mikor nem neked van igazad, Tomy? – Szúrós szemmel meredt a magasabb fiúra, majd a szeme sarkából Emilyre pillantott.

- Hagyj engem békén! – rántotta el a karját, s ezzel sikerült kihámoznia felkarját Alex szorítása alól, majd azzal a lendülettel tovább hátrált. – Egy óra múlva a garázsban! – emelte fel a hangját, Emilyvel összerezzentünk a váratlan hangtónustól.

- Takarodj a büdös francba, Thomas! – üvöltött utána Alex, amire a banda énekese csak egy középső ujj felmutatásával reagált. – Ezért még számolunk, Thomas! Hallod?! Egyszer még elkaplak! – kiabálta kikelve saját magából. – Nem úszod meg, hallod?!

- Alex? Mi ez az egész? Mi történt? – fordultam az ingerült doboshoz, miután abbahagyta az ordítozást, de nem tudtam belőle értelmes választ kicsalni, így inkább Lucashoz araszoltam. – Lucas? – szólítottam meg, kétkedőn emelte rám barna szemeit. – Mi volt ez a cirkusz? – pilláztam nagyokat a barátomra.

- Menjünk – forgatta meg a szemeit, majd feljebb húzta a táskát a vállán és elindult Thomas után.

Teljes képzavarban úszva meresztettem a pupilláimat Lucas egyre tűnő hátára, aztán megint Alexet vettem mérce alá. Ökölbe szorított kezekkel fújtatott dúvadként, arca vöröslött az idegességétől, már-már félő volt, hogy szívinfarktust kap a következő pillanatban. Emily az ájulás szélén táncolt, de végül összeszedte minden bátorságát és Alexhez tipegett. Mindkét kezét Alex vállaira csúsztatta, remegve szorította meg a dobos testét.

Tudtam, hogy Emily mellett kellene maradnom, de közben mégis annyira szerettem volna Lucas után menni, hogy magyarázatot adjon a dolgokra. Emilyre néztem, aki könnyes szemmel méricskélte Alex arcát, vívódtam, talán jobb lenne őket kettesben hagyni. Talán nekik is inkább egy kis magányra lenne szükségük, hogy megbeszélhessenek mindent. Csak úgy, mint én és Lucas, így legalább tisztázhatnánk mindent.

Emilyhez futottam, nyomtam egy gyors puszit az arcára, aztán már robogtam is Lucas után. Épp csak utolértem a kapualjban, ha később érek oda, akkor biztos elveszítem a nyomát és csak reménykedhetek abban, hogy a garázsban összefutok vele megint. Nem akartam kockáztatni, cselekednem kellett. Elkaptam a csuklóját és kérdőn villogtattam rá szemeimet.

Hosszú percekig meresztettem rá a pupilláimat, már azon kezdtem gondolkodni, honnan szerzek egy harapófogót, hogy kiszedhessem belőle a gondolatait. Csak nyeltem és nyeltem a felgyülemlő sós nedvességet, nem szerettem, mikor valamelyik tag is sírni lát. Egyedül Emily előtt tudtam önmagam lenni és hagyni, hogy a könnyeim olykor eláztassák a ruháját. Végül megtört Lucas némasága, és egy lassan kiengedett sóhaj után nekikezdett.

- Tudod, van az a klub, ahol néha szoktunk zenélni? – kérdezte, mire egy félszeg biccentéssel reagáltam. – Na, már a múltkori alkalommal is belibegett oda egy fickó, valami menedzserféle, akinek feltűnt a csapat.

- Igen, emlékszem rá. Egy öltönyös férfi, akivel Thomas egyszer váltott pár szót. – idéztem fel a nem túl régi múltat. – Mi van vele? – pislogtam nagyokat.

- A helyzet az, hogy ajánlatot tett Thomasnak.

- De hát ez nagyszerű! – bukott ki belőlem önkívületlenül, de itt még korántsem volt vége a dolognak.

- Nem, Alice, ez nem nagyszerű – mormolta az orra alatt. – Épp ellenkezőleg.

- Lucas? – értetlenkedtem.

- Az ajánlat csak Thomasnak szólt – felelt kisvártatva.

- Hogyan? – rebegtettem pilláimat balgán. – Mi az, hogy csak Thomasnak szólt? De ti egy csapat vagytok! Vagyunk. Nem. Nem lehet! Képtelenség.

A könnyeim akaratlanul indultak útjára, nem akartam elhinni, amit Lucas mondott. A világ, amiben idáig hittem, egyetlen fuvallatnak köszönhetően, pillekönnyű kártyavárként omlott össze. Nem tudtam még a gondolattal sem megbarátkozni, nemhogy elfogadni a tényt. De végre összeállt a kép, és megértettem, Alex miért borult ki annyira és miért lett volna képes helybenhagyni Thomast. Elárulta a bandát. A bandánkat. Felhúztam a fejemre a fülhallgatómat, és lesütött szemekkel hagytam, hogy a sós nedvesség eláztassa az arcomat. Lucas csak állt velem szemben, és nézte, ahogy potyognak a könnyeim.

* * * Emily POV * * *

Alex kiáltását hallva megijedtem. Mintha egy villám csapott volna bele a földbe nem is olyan messze tőlünk és kiszakadt volna tövestül egy robosztus, öreg fa. Összerezzentem, soha nem láttam még Alexet ennyire kiborulni, még a próbákon sem emelte fel a hangját, hogy ha valaki eltévesztette az ütemet a sokadik óra letelte után. Tudtam, valami nagyon komoly bajnak kellett történnie ahhoz, hogy Alex így viselkedjen.

Összeszedve minden bátorságomat, léptem közelebb Alexhez, aztán remegve ugyan, de végre felemeltem a kezeimet. A vállaira fogtam és magabiztosságot sugározva, a testére szorítottam. Felsóhajtott, és vele együtt én is kiengedtem magamból egy mély lélegzetvételt. Ideges voltam, de mégis meg kellett mutatnom Alexnek, hogy számíthat rám. Bármikor.

Nem szólt semmit, némán tűrte, hogy a tenyereim vállain pihenjenek, meredten bámult maga elé és nézte a mellettünk elsétáló iskolatársainkat. Még köszönni sem volt hajlandó egyiküknek sem, hiába vetettek oda félszavakat. Összetörtnek látszott. A támasza szerettem volna lenni, de nem tudtam, hogyan lehetnék az ilyen állapotban.

Hiszen én magam is rettegtem legbelül és Alexhez hasonlóan én is darabokra hullottam odabent. Kellett volna valaki, aki számomra lesz a mentsvár, de most meg kellett mutatnom a fiúnak, akit mindennél jobba szerettem, hogy tudok én is biztonságot nyújtani, mikor neki van rá szüksége. Még közelebb araszoltam hozzá, picit lábujjhegyre emelkedtem és elértem végre a vállát. Megtámaszkodtam rajta.

- Ne haragudj, hogy megijesztettelek – dünnyögte az orra alatt, hirtelen kezdett hevesen lüktetni a szívem, ahogy elért hozzám a hangja.

- Nem. Nem történt semmi baj – pihegtem kissé aléltan.

- Biztos nem ijedtél meg? – Félszeg mosoly rajzolódott ki ajkaira, ahogy rám sandított szeme sarkából.

- Nem. Jól vagyok – pironkodtam, mert ennek a tekintetnek soha nem tudtam ellenállni, és zavaromban a fülem mögé simítottam a nem létező kóbor tincseimet. – Te? – motyogtam.

- Én? Én, mi? – értetlenkedett.

Olyan váratlanul ért Alex visszakérdése, hogy elsőre nem is tudtam reagálni. Csak pislogtam rá aprókat, aztán nehézkesen feleszmélve, végre rájöttem, hogy mire akart célozni. Picit megköszörültem a torkomat és végre megszólaltam.

- Te jól vagy? – kérdeztem.

- Hm – sóhajtott, de ebben a lélegzetvételben minden érzése benne volt.

- Alex? – hebegtem.

- Nincs kedvem itt lenni – dünnyögte, majd kihámozta a kezem alól a vállait és ellépett tőlem.

- Alex?

- Hah? – biccentette oldalra a fejét.

- Mi történt? – Bátortalanul törtek fel belőlem a szavak, de tudni akartam az igazságot.

- Nem szeretnélek felzaklatni – próbálta menteni a helyzetet, de nem állt szándékomban veszni hagyni az ügyet.

Szembe fordultam Alexszel, és mélyen a szemébe néztem. Olvasni szerettem volta benne, a gondolataiban, és a pillantásából megfejteni a titkokat. Tudtam, hogy baj van. Méghozzá nem is kicsi baj, különben nem húzta volna fel magát ennyire. A „Semmi” és a „Hagyjuk” nem az a fajta dolog, amin kiakad az ember.

- Alex? Mi történt? Miért veszekedtetek? – léptem vissza hozzá, és megkeresve mindkét kezét, összefontam az ujjaimat. – Szeretném, ha elmondanád nekem – kérleltem halkan.

- Nem szoktál ilyen erős lenni – mosolyodott el halványan, miközben elengedte jobb kezemet és puha tenyerét az arcomra simította. – Ennyire megváltoztál a nyáron? – cirógatta meg a bőrömet, beleremegtem az érintésébe.

- Nem tudom – suttogtam félig csukott szemekkel, elvarázsolt a gyengédsége és a közelsége. – Elárulod, mi történt köztetek? – mélyítettem tovább a szemkontaktust, közben elvette a kezét és maga mellé engedte tagját.

- Thomas – fújtatta az énekes nevét, éreztem, hogy minden erejével igyekszik lenyelni az indulatait. – Thomas. Azért jött. Azért jött, hogy közölje, kiszáll a csapatból.

- Hogyan?! – kidülledt pupillákkal bámultam Alexre, azt hittem, hogy csak a fülem cseng a hallottaktól. – Nem lehet. Nem hagyhat itt titeket.

- De igen, Emily. Thomas kapott egy ajánlatot egy menedzsertől és ő ezt készség nélkül elfogadta. Felrúgva ezzel a bandánkat.

- Nem lehet – dünnyögtem a könnyeimet nyeldesve. – Alex ez nem lehet igaz – ráztam a fejemet hitetlenkedve.

- Most már érted, hogy miért estem Thomasnak? Miért akartam kitekerni a nyakát? – Egy pillanatra a szabad kézfejére pillantottam, láttam, ahogy ökölbe szorítja a markát.

- Értem – biccentettem egészen aprót. – Most mi lesz? – tettem fel kisvártatva.

- Hah? – nyelt egy nagyot, ahogy rám emelte barna szemeit.

- Mi lesz a bandával? Mi lesz veletek? A barátságotokkal? – faggattam könnyes hangon.

- Énekes nélkül nem tudunk mihez kezdeni. Alice egyedül kevés, hiába is kérném meg rá, Lucas nem fog belemenni, hogy a barátnője legyen a főénekes. – Másik kezemet is elengedte és a zsebeibe csúsztatta tenyereit. – Ennyi volt – szuszogta lemondóan.

- Alex. Én annyira sajnálom! – zokogtam fel fájdalmasan, nem tudtam tovább rejteni a könnyeimet előtte, hiába is küzdöttem percek óta a dologgal.

Nem akartam, hogy valaha is meglássa a könnyeimet, mindig is azt a látszatot szerettem volna kelteni előtte, hogy erős és magabiztos lány vagyok, akire bármikor számíthat. De most mindennek tűntem, csak annak a lánynak, aki lenni akartam volna. Mint Alice. Törékeny és gyenge voltam abban a pillanatban. Egy gyermeteg kislány, akinek mérhetetlen szeretetre volt szüksége.

- Emily, nem a te hibád – Alex vigasztalni próbált, de egyszerűen nem tudtam megnyugodni.

- Nem akarom, hogy ez történjen veletek! Nektek együtt kell maradnotok! Én szeretlek titeket! Téged! – kiáltottam el magam meggondolatlanul, mire hirtelen a számhoz kaptam a kezemet és rémülten járattam a szemeimet Alex döbbent pillantásában.

- Hogyan? Mit mondtál? – értetlenkedett teljes meglepettségben úszva.

- Semmit. Felejtsd. Felejtsd el – törölgettem a könnyeimet és aztán már hátráltam is el Alextől, de elkapva a felkaromat, megakadályozta a távozásomat.